39.

In The End

Dehogy. Nem para.

Éppen hazaértem a suliból, amikor ordibálást hallottam hallottam az emeletről. De jó, anyuék megint összekaptak valamin. Ennek szokatlanul erős a hallhatósága.

 - Miért kell mindig az legyen, amit te akarsz? - kiabált anyu.
- Mindig amit én akarok, mi? Magyarázd már el!
- A költözés, a programok, a ház, a gyerekek... - panaszolta anyu, szinte már szipogva. Éppen kaját csináltam magamra, mire a "gyerekek" szó hallatára kiesett a kés a kezemből a.... padóra. Gyereket akarnak? Még egyet? Vagy rólunk beszéltek volna? A kés padlóra koppanásának hallatára anyám lerohant a lépcsőn, és ijedten nézett rám.
 - Semmi bajod?
- Semmi - válaszoltam egyhangúan.
- És, öhm, mindent hallottál?
- Mindent. - Nem tehetek róla, bő szavú kedvem volt. Ha egyáltalán volt  kedvem.
- Nincs kedved elmenni Lucához?
- Nincs. Látom nagyon is érdekel, mit mondok neked.
- Mert?
- Tisztán elmondtam, hogy Luca egy büdös kis k*rva, és nagyon leszarom már. Rohadtul figyeltél ám rám.
- Vigyázz a szádra! Ami pedig az előbbit illeti, sajnálom.
- Nem kell. Ha kellenék én is, hogy kiordítsam a torkomat, ne keress, az udvaron leszek. - Így hát kimentem pihenni egy kicsit a lágy melegbe.

 x

 .

Másfél órát sem töltöttem kint, mire anyu kirontott, és ennyit hallottam:

- Bellaaaa! Tűnés a szobádba csomagolni!

- Tessék? De miért?

- Azért mert azt mondtam! - De könnyű a felnőtteknek ezzel dobálózni. Talán majd én is bevetem egyszer.
 Elpakoltam a cuccaimat, illetve csak beledobáltam a ruháimat a bőröndömbe, a tetejére a sulitáskámat megpakolva az összes szükséges cuccommal, a laptoptáskát meg a vállamra akasztottam. Kicsit elgondolkoztam, közben pedig apu sétált a szobámba.
- Add csak - nyúlt a bőröndöm után. - Te miket tettél el? Sziklákat
- Nem - mosolyogtam. - Őszintén? Sok mindent.
- Na de miért?
- Mindketten ismerjük anyut.
- Ez igaz.
- BELLA! SIESS MÁR! - Anyu türelmetlen. Taps.
- Hallottad. Menjünk. - Adtam egy gyors puszit apunak, majd megöleltem. Leszaladtam a lépcsőn, ki az ajtón, majd megpillantottam anyut, aki majdnem ráfeküdt a kocsijában a dudára, úgy sürgetve engem.
Kiszállt, betette a csomagtartóba a bőröndömet, lecsapta a tetejét, és egy "pá" köszönéssel le is zárta a beszélgetést apuval.
 Bekapcsoltam a gépemet út közben, majd inkább megtörtem a csendet, mivel kicsit kínos volt már.
- Hová megyünk?
- Déna nénédékhez, előtte meg a húgodért Amandához.
- F*sza...
- Hogy mondod?
- Úgy értettem, örvendek a szerencsének - helyesbítettem.
- Én is így gondoltam..
Hamarosan felvettük a húgomat, én meg már rég BVB-t bömböltettem, mert sem anyu, sem a kis taknyos a hátsó ülésen nem értette, hogy miért imádom az In The End-et.

Rettentően utálok velük kettőjükkel utazni. Olyankor mindig úgy érzem, mintha nem is lenne semmi közöm hozzájuk. Valószínűleg, ha otthon lettem volna, akkor most apuval focit nézve pusztítjuk az agysejtjeinket, Stellával és Alexszel együtt.
Anyu - legnagyobb bánatomra - egy idő után bekapcsolta a rádiót, ezzel leszavazva Andyéket. Gonosz. Hüpp-hüpp.Szó szerint sírhatnékom volt azoktól a hulladék zenéktől. Br...
Két és fél óra utazás után úgy menekültem már ki a kocsiból. Kiemeltem a bőröndömet és szaladtam be az udvarról a házba. "Meglepetésemre" Déna a kertben várt, én pedig éreztem, hogy a közelemben vannak a kedvenceim, azaz Kristóf és Krisztián. A két tizenöt - bocsánat, tizenhat - éves lüke talán a kedvenc rokonom. Na, nekik viszont örülök. Ahogy meglátott engem a nénikém, elindult felém.
- Szia Déna. Úúúgy örülök már neked. Anyuékkal nehezen bírtam már - panaszoltam, miközben majdnem megfújtott,  olyan szorosan ölelt.
- Szia Drágám. Úramisten, mekkora lettél. És a hajad... eszméletlen szép lett. De hétvégén alkotunk, a barna jobban állt - kacsintott rám. Honnan tudja? Ja, anyu rászokott a skype-ra. - Ismerem anyádat. Kibírhatatlan. Tudod, vele nőttem fel. Na menj, pakolj ki, az ikrek a szobádban várnak.
- Sietek.
Beléptem a házba - ami megjegyezném, nem a legkisebb, Déna jó pasit választott, haha - ami, mióta utoljára jártam itt, gyönyörű szép lett.
- Hahó, megjöttem - kiáltottam el magamat. Pár másodperc múlva két unokatesóm szaladt egymást lökdösve felém.
- Szia Bellaaaa! - üvöltötték.
- Úgy hiányoztál. Hoztál kaját nekünk?
- Ajándékot illetve készpénzt is elfogadunk - röhögött össze Krisztián a tesójával.
- Nem.
- Add a cuccod. Felviszem.
- Nem, én viszem fel - rángatta Kristóf.
- Nekem mindegy, hogy ki visz fel,  de fárasztó utam volt, úgyhogy ha valamelyik belenyúl, megveretlek titeket a húgommal. - A kijelentésemre mindketten felkapták a fejüket, és ijedten néztek rám.
- Napsi is itt van?
- Sajnos igen. Pedig nem hiányozna.
Elmentem hát fel  Tofi és Krisz után, be a "szobámba". Megjegyezném, imások itt lenni. Nyugodt környék - csendes házzal. A nyitott ajtó mögül roppant gyönyörű szoba tárult elém. A falak halvány pasztell-rózsaszínre voltak kifestve hozzáillő bútorokkal. Az ágyon itt-ott a takarót fekete vonalak díszítették. A falon jól kidolgozott tájképek függtek, az ablakokon a fal színéhez illő sötétí, amit át beszűrődött a sötétedő fény. Sötétedő fény - ezt aztán jól megmondtam.
A fiúk az ágy mellé állították a bőröndömet, én pedig eldöntöttem, hogy kiszedjem a pizsimet, a pizsama nadrágom azonban otthon maradt. A fürdőnacimat legalább eltettem .Nem igazán érdekelt hogy van vagy 10 centi, a nadrág az nadrág. Elmentem, lezuhanyoztam, majd frissen zuhantam be az ágyba. Rettentően örültem, hogy anya nem követeli, hogy még ilyen fáradtan is vacsorázzak.
Kényelmesen elhelyezkedtem, bár csak Alexre tudtam gondolni, hogy mi lesz velünk, ha anyuék nem békülnek ki, és nem költözünk vissza Szentendrére.
Ajj, ne gondolkozz ennyit, inkább aludj, Bella. Jó éjt.